Kicsikocsim

Épp a kocsimban ülök, megint. Imádok a kocsimban ülni, de ma elviszik. Eladom. Úgyhogy búcsúzom. Erről szól ez a maradék idő. Búcsúzom. És ez az első nagy lépése eddigi életem búcsúztatásának. Legszívesebben azt kiabálnám: “Anya, anya, nem lehetne, hogy mégis visszacsináljam ezt az egészet? Hogy mégse menjek? Nem maradhatnék inkább a biztonságos megszokott életemben?” Megijeszt a jövő, nem csak a távoli, már a közeli is. Talán az még jobban. Tudom, hogy az fog velem történni, aminek történnie kell, mégis rémisztő. Mint amikor hullámvasutazol. Mész fölfelé, tudod, hogy aztán jön az ijesztő zuhanás, mégis várod, mert tudod, hogy óriási élmény lesz. Aztán büszke leszel magadra, hogy legyőzted a félelmed. Apa mindig azt mondta, hogy nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki le tudja győzni a félelmét. Én bátor vagyok. Elképzelésem sincs milyen lesz. Vágyaim, céljaim vannak, de még az is ijesztő, ha ezek teljesülnek. Mégis minden erőmmel azon leszek, hogy teljesüljenek. Tudod, hol szeretnék most igazán lenni? Anya ölében. Biztonságban. És erre tudod mit teszek? A lehető legmesszebb megyek ettől a biztonságtól. A teljes bizonytalanságba. És, és, és… Nem tudom. Annyira jó lenne már túlesni az első pár napon, az első pár sokkon. Talán ha elviszik az autóm, egyen már túl leszek. Aztán rájövök, hogy az élet igazából így is megy tovább. Mindig megy tovább…