1 évvel ezelőtt…

Tudod… Utaztam már sokszor, sokfelé. Rengeteg helyen jártam. Szerencsésnek mondhatom magam. Szeretek utazni. Új helyeket felfedezni. Elképzelni, hogy az emberek vajon miről beszélhetnek. Mert… Érteni nem értem. De el tudom képzelni. Mintha egy könyv lenne, de itt pont csak a kép van meg, a sztori pedig a tiéd. Bármi lehet.
1 évvel ezelőttig éltem az elképzelt biztonságos világomat. Munka, hobbi, párkapcsolat, együttélés, kényelmes kirándulások, hétvégi süti sütések. Azt hittem haladok. Hogy igazán haladok valami felé. Aztán, kihúztad alólam a talajt. És ez volt az, amit titkon már oly régóta vártam. Addig ezt sose vallottam volna be, de untam ezt a biztonságos világot. Ha ezt megpróbáltad volna nekem korábban elmagyarázni, hogy nem ez az élet, kinevettelek volna. Mondtam volna, hogy csak irigy vagy rám. Talán öntelt voltam. Azt gondoltam csak 1 helyes út van.
Szóval. Mi is történt egy évvel ezelőtt? Elhagytál. És én ezt már akkor megköszöntem neked. Valahol éreztem, hogy ez most egy jó dolog, még ha kézzel-lábbal tiltakoztam is ellene. Elindítottál egy másik úton, ráadásul egy olyan úton, ami szerteszét ágazik. És dönthetek, választhatok. Bármikor, bárhogyan, bármit. És akkor jött egy ötlet. Egy nevetséges ötlet. Hogy elinduljak. Hogy egyedül legyek. Erre volt szükségem. Én, aki még sose túrázott, csak kirándult. Én, akinek a kiszámíthatóság jelentette a biztonságot. Én, akinek mindig kell, hogy legyen terve. Én. Úgy döntöttem elindulok az El Caminon. Miért pont a Camino? Miért nem itthon túráztam? Ennek nem a túra, a kilométerek vagy bármi hasonló a lényege. És még csak nem is az, hogy ott legyél, amit El Caminonak hívnak. Egy lényege van. Idegen környezetben, idegen nyelvűek között, egyedül, mozgásban, a természetben. Más nem számít. Idegen környezetben, nem tudod mi a következő lépés. Idegen nyelven, nem tudod értenek-e igazán. És talán nem is akarod, hogy értsenek. Egyedül. Magaddal. Mozgásban, hogy a gondolataid is mozoghassanak. A természetben, hogy halld a gondolataid.
Tehát, én, aki sose mozdult még így ki a komfortzónájából, 3 hét alatt teljes menetfelszerelésben, lelkileg (azt hittem) felkészülve vártam az indulást a reptéren. Tele izgalommal. Majdnem egy teljes napi utazással, estére megérkeztem a városba ahonnan indulni akartam. Gyors vacsora, rövid alvás, izgatottságtól kipattanó szemek és indulás. Indulás valahova. Emlékszem az első napra, minden rendkívülinek tűnt. Még a növények is, az árnyékok, a többi zarándok. Olyan mókás volt őket szemlélni. Aztán tizenjópár kilométer után éreztem, hogy aha… Most már megérkezhetnék. Még pár kilométer hátra volt. De az érkezésnél a látvány mindenért kárpótolt. A második nap hasonlóan telt, ugyanolyan rácsodálkozásokkal. Harmadik nap pedig, gondoltam én már nagyon érzem ezt az egész sétát. Megállíthatatlan voltam. Fizikailag, lelkileg is. túl is terheltem magam. Húsz helyett, több mint harminckilómétert mentem. Sportoló vagyok, tudom mit bírok. Azt hittem. Nem tudtam. Másnap mindennek megvolt a böjtje. Lábfájás, ólomsúlyúnak érzett táska, összetört lélek. Ott búcsúztam el tőled. Aznap. Emlékszem az útkereszteződésre ahol elengedtelek. Banális, de pont egy keresztnél. Pedig nem vagyok hívő. Tudod, hiszek. Erősen hiszek, de nem vagyok hívő. Egész nap szenvedtem, azt hittem, hogy most már ez ilyen lesz. Nem értettem minek vágtam bele. Miért gondoltam, hogy el kell menekülnöm az életem, a problémáim elől. Miért gondoltam, hogy ha elhagyom az én kis biztonságos életem, az jó lesz. Miért? Hol vannak a barátaim? Hol van a családom? Az ágyam? Hol a biztonság? Miért nem tudhatom előre, hogy hol fogok aludni? Legalább a város nevét. Nagyon sajnáltam magam. Nagyon. Nagyon. És akkor leült mellém egy fiú, aztán az ő barátai is és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ők onnantól a barátaim voltak. Együtt mentünk tovább, együtt küzdöttünk meg az utolsó nap türelmetlenségével. Együtt érkeztünk meg, és együtt ünnepeltünk. Egy napja ismertem őket, de ők voltak a biztonságom. Bár senki sem tudhatta meddig. Itt azt mondhatnám, köszönöm. Megkaptam, amiért jöttem. De várt még rám meglepetés.
Innen 3 felé szakadtunk. Az egyik barátom maradt még a városban, a másiknak haza kellett mennie Leónba, a harmadik barátommal pedig nekivágtunk az óceánpartnak. Kicsit pihenni, lazítani. Teljes lelki feltöltődés. Sziklák, óceán, tengerpart, végtelenség. Már az idetartó buszúton azon gondolkoztam, hogyan élhetnék ebben az országban.
2 nappal később a mi útjaink is elváltak. Ő ment Portugáliába, én pedig a másik barátomat meglátogatni Leónba. Annyira érdekes, hogyan sodorja eléd az élet a lehetőségeket. És hogy te sokszor hogyan nem veszed észre. Mennyire nem látod át a nagyobb összefüggéseket. Nem gondolkoztál még rajta? 
Aztán eltelt a nyár. Nagyon nehezen. Nagy várakozásokkal. Sokan kérdezik tőlem mi olyan különleges a Caminoban? Miért változik meg az ember? Nem tudom rá a választ. Nekem az is nehezemre esett utána, hogy normálisan létezzek az én kis jónak hitt biztonságos világomban. Nem tudtam megérteni az embereket, hogyan bírják ezt. Nap mint nap, telnek az órák. Rohanunk, szaladunk, egyfolytában csinálunk valamit… Mégse történik semmi. A Caminon pedig… Nem rohansz, nem szaladsz, nem csinálsz semmit. És mégis minden megtörténik. Egyik nap sem tudod mi/ki fog rád várni. Mégis pontosan az történik, ami a legnagyobb boldogsággal tölt el. Se több, se kevesebb.
És most itt ülök… Eltelt egy év. Sok mindent történt, mégse történt semmi. De egy dolog megváltozott. ÉN. 25 nap múlva Spanyolországba költözök. Félek. Rettenetesen félek. Ismét idegen környezetbe lököm magam, de már nem menekülök. Inkább a kihívást, a fejlődés lehetőségét keresem. Nehéz lesz, nagyon nehéz. Eleinte egy buborékból fogom csak szemlélni, mi zajlik körülöttem, mint gyerekkorom biztonságos utazásainál. Csak elképzelni tudom majd, mi miért történik. Aztán megtanulom, megértem. És ott kezdődik az élet.
Köszönöm ezt neked. Mégegyszer!